XVIII. Gerlei Lajos
Mialatt a nagy rivális OMTK
rohamosan terjeszkedett és nyelte magába a kisebb üzemeket és szövetkezeteket,
és már arról is folytak nyílt tárgyalások, hogy esetleg magát a KT-t is
megveszi, ez utóbbi az egyik deficites évet zárta a másik után.
Pedig
profitorientált üzletpolitikáján az évek alatt nem változtatott semmit. Nem
engedékenyebb a termelőkkel szemben sem és nem kíméli alkalmazottjait sem. Az
Élelmezési Munkás bojkott listáját évekig a KT VI. ker. Petneházy u.68.alatti
sütőüzeme vezeti, mint olyan üzem, ahol a szervezett munkásokat üldözik, a
vasárnapi munkaszünetet nem tartják be, s arra való hivatkozással csökkentik a
béreket, hogy különben be kéne zárni a munkahelyet. Bamberger György igazgató a
munkások legelemibb jogait sem ismeri el.
Az 1934-es deficites év egy nagy
karrier végét is jelenti a KT-nál, ha úgy tetszik, egy 33 évig tartó korszak
lezárását.
Gerlei Lajos 1869-ben született
Szarvason. Kereskedelmi iskolai tanulmányainak elvégzése után különböző
vállalatoknál dolgozott, majd 32 évesen lett a KT igazgatója. A vállalat az ő
kezei alatt vált európai hírű nagyüzemmé. Nevéhez fűződik a magyarországi nagyvárosi
tejellátás alapjainak megteremtése. Külföldi tanulmányútjainak minden
használható tapasztalatát igyekezett vállalatánál hasznosítani. Ő honosította
meg a tej pasztőrözését és palackozását, mindenkor igyekezett a legmodernebb
gépeket beszerezni, működőképes fiókhálózatot kialakítani.
Gyakorlati tapasztalatait elméleti
munkásságában is kamatoztatta, sűrűn publikálva a szakfolyóiratokban, a Pester
Lloyd-ban és egyebütt. „Nagyvárosok tejellátása” című műve alapvető fontosságú.
Számos gazdasági és társadalmi
egyesületben töltött be fontos tisztséget. 1894-től volt a törvényhatósági
bizottság tagja, városatya, tiszteletbeli árvaszéki ülnök. A gazdasági élet
terén kifejtett tevékenységéért magyar királyi kormányfőtanácsosi címet kapott.
1919-ben letartóztatják ugyan, de
néhány óra múltán maguk a KT dolgozói mennek el kiváltani.
Az élelmezésre nagyon sok
panasz volt. Az ebéd legtöbbször valami „híg leves”, vagy rossz ízű, zavaros
állagú káposztalé volt, így alig nyúltak hozzá. Koplalt a volt
pénzügyminiszter, Hegedűs Lóránt, és cellatársai is, akik „közös pohárból
ittak, és ahhoz a moslékhoz, amit étel gyanánt beküldtek nekik”, még csak egy
fakanalat sem kaptak.42 Gerlei Lajos,
a Központi
Tejcsarnok igazgatója első
ebédjére így emlékezett vissza: „Az ajtó közepébe illesztett körülbelül 20
négyszög centiméter nagyságú nyílás ajtóját nyitották ki, hogy benyújtsák rajta
a reggelit. Rabok hozták a csajkákat, piszkos, kopott, teljesen elhasznált
színtelen katonai csajkában valami folyadék volt, amelynek már a szagától is a
legborzasztóbb undor fogott el. Ehhez mindenki az egész napra szóló kenyeret is
megkapta. A kenyér olyan volt, mintha homokot bűzös pocsolyával keverték volna
össze, és mintha ezt a keveréket gyártották volna meg egy mesterségesen
megbűzösített fél meleg kemencében. Azzal tisztában voltam, hogy más élelem
hiányában ennek a mulatságnak éhhalál lesz a vége.”43
TEJCSARNOK A MARGITSZIGETEN
Kotsis Iván az I. világháború utáni
első önálló megbízását, amely a margitszigeti víztorony mellett egy tejcsarnok
kialakítására szólt, dr. Zielinski Szilárd professzor ajánlása alapján nyerte
el. A tervező egy olyan tejivót álmodott meg, amely a környezet érintetlenül
hagyásával adott lehetőséget a nagyváros zajából elvágyódó fiataloknak a
feltöltődésre.
Az építtető, a Központi Tejcsarnok vezérigazgatója, Gerlei Lajos magához hívta
Kotsist, és kényszeredetten közölte, hogy a Margitszigeten tejpavilont szeretne
építeni. Terve elmondása alapján egy csinos, magas tetejű „tiszta svájci
stílusú” ház volt eredetileg, azonban a Közmunkák Tanácsa - mint a Margitsziget
felügyeleti hatóság - a bemutatott tervet nem tartotta megfelelőnek. A tanács
elnökének ajánlására kénytelen volt felkeresni Kotsist egy új terv
elkészítésre. „A legkevésbé sem bíztató bevezető után mindössze annyit
közöltem, hogy igyekezni fogok ezt a kényelmetlen helyzetet jó tervvel
ellensúlyozni” – írja Kotsis Iván önéletrajzi könyvében.
Mindenekelőtt Kotsis felmérte a
területet, berajzolta a rajta álló fák helyeit, bejelölve lombozatuk körét és
beárnyékoló határaikat, hiszen Zielinski kijelentette, hogy egyetlen cserjét
sem enged kivágatni. Olyan változatos és egyben izolált módon csoportosított
épületet álmodott meg, amely megtelt állapotában is megőrzi erdei hangulatát.
Ezt azáltal érte el, hogy feloldotta a terepet kertesítéssel úgy, hogy az
asztalok részére kisebb összefüggő térségek keletkeztek, amelyeket egymástól
gyepmező és növényzet választott el.
A
margitszigeti tejcsarnok főhomlokzata (Forrás: Kotsis Iván: Tervezetek)
A tejivó 1922-ben a víztorony
tengelye mögé épült, előtte zöld tér maradt a közönségnek. Az út mellett íves
alaprajzú lugassor állt, amelyet az alacsony növényzet kisebb fülkeegységekre
osztott az asztalok részére. Az épület közelében alacsony peremű, szerény
megjelenésű szökőkút foglalt helyet. A közösség tere a központtól dél felé
húzódott tovább a nagy fák alá, ahol a kialakítást a kerti építészettől
fokozatosan átvette a mesterséges beavatkozástól mentes természet.
A morózus vezérigazgató a tervre
először felfigyelt, majd elfogadta, végül pedig a kivitel során Kotsis
legmegértőbb támasza lett, a később felmerült kiegészítések költségeit is
készséggel fedezte.
1922-ben kezdeményezésére alakul meg
az Országos Tejgazdasági Szövetség, amelynek hosszú évekig elnöke marad.
1901-től 15 évig volt a KT
igazgatója, majd a részvénytársaság megalakulása után annak vezérigazgatója
lett és maradt egészen 1934 októberéig, mikor is nyugdíjba vonult. A nyugdíjas
éveit nem sokáig élvezte, 1936. november 30.-án végleg odahagyta a tejipar
gondjait.
Érhette bármilyen vád, nevezhették
hajcsárnak, a részvényesek rabszolgájának, vagy tanácsi panamistának, egyedül
tejipari szakértelmét nem vonhatta kétségbe senki.
Utódai, Molnár Ferenc, majd Utassy
Béla vezérigazgatók sem tudják vállalat szénáját igazán rendbe hozni: 1937-ben
277.248 pengő, 1938-ban 396.611 pengő veszteséggel zárják az évet.
